FIATALOK.INFO

Ifjúsági információs honlap

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése

Honvéd-emlékmű avatóünnepsége Szinden

Olvasóink értékelése: / 1
ElégtelenKitűnő 
A 25 főt számláló szindi magyar közösségben folyó év szeptember 10-én rendkívüli eseményre került sort. A Torda melletti falu összlakosságának alig 3%-át képező helybeli magyarság egyetlen szervezeti kerete, a Szindi Unitárius Egyházközség honvéd-emlékmű avatóünnepségének adott otthont. A II. világháborúban, 1944 szeptemberében, Szind határában elesett 43 honvéd nevét és emlékét őrző gránit obeliszket a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, az anyaországi Honvédelmi Minisztérium és a Történelmi Vitézi Rend Észak-Erdélyi Törzse állította az egyházközséggel karöltve.

Az emlékmű kezdeményezői és az avatóünnepség résztvevői kegyelettel emlékeztek a tordai csatában elesett 2500 honvéd – és mindenkori hőseink – életáldozatára, akiknek „neve nem számadat, hanem csillagok a föld alatti égen“ (Tamási Áron). Az ő tiszteletükre állított emlékmű mellett faragott–festett fejfát emeltünk az ugyanazon a vidéken elesett német, orosz, ukrán, román és más nemzetű katonák emlékére.
E ritka viszonyulás eszmei alapját az képezi, hogy hőseink nem csak magyar hősök voltak, hanem egyben az egyetemes emberiség áldozatai, más szóval az istentelenség és embertelenség áldozatai. A rájuk való emlékezéshez nem társulhat a kései bosszúnak semmilyen érzése. Azok a szovjet és román katonák, akiket a mi honvédeink ellen küldtek egykoron, nem kevésbé voltak kiszolgáltatottak a háborús veszélyeknek és feletteseik akaratának. Őket is ugyanúgy várták haza, és lehet, hogy hiába. Értük is sok könny hullhatott valahol – Oroszországban, Ukrajnában vagy Románia-szerte. Ha áldozatainkra emlékezünk, nem egykori ellenségeinket kell szidnunk. A kegyelet nem erre való! Ha őszintén emlékezünk, akkor azt azért tesszük, hogy végre megnyugodjon a föld és a lelkiismeretünk, hogy az áldozatok vére ne kiáltson többé az égre, és, hogy „a harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés” (József Attila)!
Az avatóünnepség a zsúfolásig telt unitárius templomban istentisztelettel kezdődött, amelyet Bálint Benczédi Ferenc püspök, az Erdélyi Unitárius Egyház főpásztora tartott. Utána a helybeli unitárius lelkész, Szabó László köszöntötte a vendégeket, majd ismertette az emlékműállítás eszmei alapját és a kivitelezés fontosabb tudnivalóit. Az ünnepség a templomkertben folytatódott a Himnusz eléneklésével, ünnepi beszédekkel, alkalmi énekekkel és verssel, majd az emlékmű leleplezésével és megkoszorúzásával. A Szózat eléneklése után a résztvevők az unitárius paplakra vonultak közebédre, miközben megtekinthették A tordai csata képekben című  fényképkiállítást.
Az emlékműállítás és az avatóünnepség fő támogatói: a magyarországi Honvédelmi Minisztérium és a Nemzeti Civil Alapprogram, akik támogatását több magánszemély, szervezet, intézmény anyagi és természetbeni hozzájárulása, illetve szervezési közreműködése egészítette ki.

Szabó László


Székely Kinga Réka: Szindi etűd

Vannak olyan küzdelmek, melyeknek végleges veszteség a végük. Van olyan vereség, amely után a rég elporladt hősök több nemzedéke is folytonosan érzi a verést, a szűnni nem akaró ütéseket. Vannak olyan veszteségek, amelyek fölött siralmas évtizedeken át a halál hideg szaga hömpölyög, aztán egy napon, mint egy klasszikus vallásos történetben, megtörténik a csoda.
Amikor szeptember 10-én a szindi unitárius templom udvarán az összeszorult torkokból felcsendült a nemzeti ima és rászállt a falut körülvevő kopasz hegyekre, az égen megálljt parancsolt a hazájukért meghalt és kivégzett honvédek vezére.
Csak néztek ránk és nem hittek a szemüknek. Mennyit mentek, körbe-körbe, test nélküli lelkek, mert nem tudták elhinni, hogy Isten végérvényesen ki akarja őket törülni az utódok emlékezetéből. Néztek minket, mint unokát nézi a meghalni készülő nagyszülő, néztek minket, mint akik tudják immár, hogy jó úton járnak az utódok. De itt nem lett vége a csodának. A csoda kiteljesedett és mindenkit elkápráztatott, amikor a hajdan ellenséges katonák serege is megállt a honvédek mellett. Ők is néztek minket. Látták az egymás mellett pihenő lobogókat, látták az egymással megbékélt fejfákat, látták az egymást szépítő virágkoszorúkat.
Valami végtelen békesség szállt a tájra, igen, égi békesség szállt le ránk, ott a szindi templom udvarán.
A honvédő és az ellenséges katonák összeroncsolt teste csendes porladásnak indult a lábunk alatt, s az ég és föld között nyugtalanul menetelő lelkek is hazafelé indultak. Megnézték Szindet, az 1944-es, szeptemberi Szindet, a sikolyoktól terhes paplakot, a vértől locsogó utat és a felforgatott templomudvart. Aztán elindultak hazafelé, Székelyföldtől Szibériáig, Németországtól Havasalföldig – ki-ki a maga hazájába. Búcsút mondtak, és aztán – mint aki minden rábízott feladatot elvégezhetett – elindultak a jó Isten örökkévaló otthonába.
Csodalátni voltunk Szinden, mint a halált is megvető szerelem, a Görög Ilona régi balladájában.
Ahogy a csodát magunkba szívtuk, máris tudtuk, hogy ezt el kell mondani. Valahogy tudtára kell adni a világnak, hogy végleges vereség nincs, csak ijesztő veszteség. El kell mondani azt, hogy fel tud olvadni a gyűlölet jégpáncélja, ha a hibák és vétkek beismerését mindenki önmagán kezdi el.
Adjuk tovább az életet minél többször – annál kevésbé fogjuk érezni a vereséget. Hajtsunk fejet mások fejfája előtt is, annál kevesebb lesz bennünk a gyűlölet.

Utóirat: 1944 szeptemberében a tordai csatában a magyar és német hadseregek hetekig feltartóztatták a nagy létszámfölénnyel előretörő szovjet–román hadsereget. A majdnem egy hónapig tartó ellenállásban kétezerötszáz honvéd halt hősi halált, akik közül negyvenhárman Szind határában estek el. Hét honvéd és három német katona holttestét a szindi unitárius templomkertben hantoltak el.
A visszavonulás során a súlyosabb sebesültek egy része a szindi paplakon maradt. Nem tudni, kinek a parancsára, szovjet katonák húsz sebesült honvédet kihurcolták az útra és lánctalpas harckocsikkal taposták agyon őket. Emlékük legyen áldott!

Részlet a szindi honvéd-emlékmű avatóünnepségének keretében elhangzott alkalmi beszédből
(Szind, 2011. szeptember 10.)


[…] A II. világháború közben csatatéren, gázkamrákban, lebombázott épületek romjai alatt, fogolytáborokban vagy más körülmények között rengetegen veszítették életüket. A világégés hat éve alatt 32 millió embert öltek meg, 35 millió pedig megsebesült. Kevésbé közismert tény, hogy a háború közvetlen következményeként 30 év alatt 8.700.000 ember lett öngyilkos és kb. 60-70 millió ember kísérelt meg önpusztítást. Szintén a II. világháború hozadéka volt a kommunista diktatúrák térhódítása szerte Kelet-Közép-Európában. E parancsuralmi rendszerek szintén háborús méretű veszteségeket okoztak. A béke fogalma 1945 májusa után sajnos csak annyiban merült ki, hogy már nincs világháború, de a szenvedések sorozata megállás nélkül folytatódott. 
    A világháborús áldozatok nagy részének nem adatott meg az, hogy testük a szülőföldben, őseik temetőiben térjen nyugovóra. A messzi harcmezők jeltelen sírhantjai az árván maradt hozzátartozók lelkében épp olyan valóságos temetőkként voltak jelen, mint a tényleges temetők. Gyermekkorom és neveltetésem egyik meghatározója volt az, amint homoródalmási nagyanyám időről időre felidézte édesapjuk emlékét, aki 1916 őszén 36 évesen szenvedett hősi halált. Dédnagyapámnak először a bal karját, majd a fejét lőtték szét ágyúgolyóval. Bukovinai sírja jeltelen. Az árván maradt özvegyének és 4 leánygyermekének nehéz sorsa hasonló volt a több tízmillió hadiárva-társukéhoz. A nyolcvanévesen elhunyt nagyanyám életében alig volt olyan vasárnap, amikor a világháborús hősök emléktáblája alatt ne sírt volna a templomban.
    Mi most 43 honvédnek állítunk emléket, akik 67 évvel ezelőtt Szind határában estek áldozatául a világháborúnak. Aki nem tudja alkalmilag átélni az ő fiatal életük elpusztításának gyászát és árván maradt családtagjaik tragédiáját, annak az emlékezése nem lesz őszinte. Ha éppen mindannyiunk családjából nem is követeltek halálos áldozatokat a háborúk, akkor gondoljunk arra, hogy magyarként és általában emberként egy nagy családhoz tartozunk mind. És Tamási Áront idézve: ennek a családnak halottai vannak, „kiknek a neve nem számadat, hanem csillagok a föld alatti égen“. Úgy tekintsünk hát erre a 43 honvédre és minden hősünkre, mintha édesapáink vagy nagyapáink lettek volna. Adózzunk kegyelettel emlékük előtt, gondoljunk együttérző sajnálattal a hatrámaradottak szenvedéseire, ugyanakkor tekintsünk elismeréssel az özvegyek és mások erőfeszítéseire, amellyel az árván maradt gyermekeket felnevelték. Az ő emléküket is övezze igazi hősöknek kijáró tisztelet! Valahányszor hősi halottainkra emlékezünk hát, velük együtt jussanak eszünkbe a mindenkori hősi özvegyek is. Ismét csak Tamási Áront hívom segítségül: „Soha el ne felejtsétek, hogy hátatok megett gondokkal, bajjal megrakodva, árvasághoz hozzászokva, sok-sok özvegy áll, kiknek térden állva kéne napestig hálálkodnotok; mert ők sok száz esztendeje nap nap után csodát cselekszenek: hőségben, zivatarban, jó és rossz időben, örökké kezükben tartják a munkát [...]”. „S ki a hős? Mindenki az, aki a maga helyén becsülettel áll, dolgozik és hisz a jóban. Lehet, hogy névtelen, kicsi hősök az ilyenek, de nevesek és nagyok csak az ilyenek társadalmából születhetnek.”
    Jussanak eszünkbe ezek a gondolatok mindig, amikor hősiességről példálózunk. És jusson eszünkbe az is, hogy hőseink nem csak magyar hősök voltak, hanem egyben az egyetemes emberiség áldozatai, más szóval az istentelenség és embertelenség áldozatai. A rájuk való emlékezéshez ne társuljon a kései bosszúnak semmilyen érzése. Azok a szovjet és román katonák, akiket a mi honvédeink ellen küldtek, nem kevésbé voltak kiszolgáltatottak a háborús veszélyeknek és feletteseik akaratának. Őket is ugyanúgy várták haza, és sokukat hiába... Értük is sok könny hullhatott valahol – Oroszországban, Ukrajnában vagy Románia-szerte. Ha áldozatainkra emlékezünk, ne egykori ellenségeinket szidjuk. A kegyelet nem erre való! Ha őszintén emlékezünk, akkor azt azért tegyük, hogy végre megnyugodjon a föld és a lelkiismeretünk, hogy az áldozatok vére ne kiáltson többé az égre, és, hogy „a harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés” (József Attila)! Befejezésül pedig imádkozzunk azért, hogy a jó Isten óvja a mai világ összes népét és minden egyes emberét háborútól, vérontástól és más erőszaktól! Ámen.

Szabó László

 

Szavazás

Melyik múzeumot látogatnád meg legközelebb?
 

Bejelentkezés

Advertisement

Featured Links:

keresés